Karolyi_Sandor_kep.jpg

Károlyi Sándor

A 18. század egyik legmeghatározóbb katonai konfliktusa Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc volt. A katolikus és udvarhű Károlyi és Barkóczy családok csatlakozása a felkeléshez korántsem volt olyan egyértelmű, mint ahogy ezt 300 évvel később gondolnánk. Ismeretes, hogy Károlyi Sándor a felkelők első gyülevész csapatát Dolhánál szétverte. Szatmár megyei főispánként és a király hű tisztviselőjeként ez volt a kötelessége. Akkor azonban még sem ő, sem más nem sejtette, hogy az eleinte a nemesség ellen kitört zendülésből hamarosan országos mozgalom, nemzeti szabadságharc lesz.

Károlyi a dolhai győzelmet követően Bécsbe ment, hogy tájékoztassa az udvart a fejleményekről, és hogy a nép terheinek könnyítését sürgesse. Míg ő Bécsben fáradozott, a parasztlázadásnak hitt zendülés valóságos mozgalommá duzzadt. A Dolhánál szétvert csapatok ismét összegyűltek, és Nagykároly vára ellen indultak. A kurucok felperzselték Károlyi Sándor majorjait, és miután a birtokot végigpusztították, magát a várat is megostromolták, ám Károlyi felesége, Barkóczy Krisztina ágyú- és puskatűzzel fogadta őket.

Időközben Károlyi Sándor is visszatért Bécsből. Kassára érve szembesült a nemzeti mozgalom igazi méreteivel. Bercsényi Miklós ez idő alatt Károly vára alá érkezett, és alkuba bocsátkozott Barkóczy Krisztinával. A vár úrnője megegyezett a felkelőkkel: megnyitotta előttük a vár kapuit, majd közvetítőként lépett fel a férje és Bercsényi között folyó tárgyalásokban. Ténykedése olyannyira sikeres volt, hogy Károlyi Sándor végül követte felesége példáját, és csatlakozott a kurucokhoz. Döntésében nemcsak bécsi tevékenységének sikertelensége, hanem feleségének biztatása is meghatározó szerepet játszott. Barkóczy Krisztina leveleiből világosan kitűnik, ő volt az, aki rávette a férjét: csatlakozzon a felkelőkhöz. Ebergényi László tábornok – Károlyit és feleségét jól ismerő rokonként – világosan megírta: az átpártolásra Károlyit „a felesége vette rá, mint Ádámot Éva”.

Károlyi csatlakozása a fejedelemhez csak részben lehetett a tények racionális felismerésének következménye. Mind ő, mind pedig felesége felelősséget érzett az Isten által rájuk bízott emberekért, sőt, a közjóért is. „Ennek az istentelen magyar nemzetnek sok gonoszsága is ijeszt sokszor! De talán az Isten talál egynéhány igazat, akiért megkegyelmez! Én azért édes szívem az kilencvenedik zsoltárral biztatom magamat, hogy Isten szerencséssé teszi kegyelmed munkáját, s magát is megtartja, minthogy tudom, hogy a közönséges haszonért [vagyis a közjóért] követi munkáját s az nyomorult szegényeken való szánakozás vitte erre, s azoknak szabadulásáért kíván fáradni az igaz ügy mellett.” – írja Barkóczy Krisztina.[1]

Károlyinak nem volt sem kellő hadügyi tapasztalata, sem kellő képzettsége. Ennek ellenére gyorsan a kuruc sereg vezérkarában találta magát. 1704 márciusában már altábornagy, 1705 januárjában pedig tábornagy, 1705 májusától tiszántúli vezénylő generális. Ezeket a hiányosságokat Rákóczi fejedelem is ismerte, de „olyan szellemnek, mint Károlyi, nem sok lecke kellett. Természetében minden adottság megvolt arra, hogy jó hadvezérré váljék: kitűnő szemmértékkel rendelkezett, szilárd, tevékeny, fáradhatatlan, az eszközök és erőforrások keresésében találékony, szorgalmas, mindig vidám és nyájas ember volt, kitűnően értett alárendeltjei kiválasztásához és alkalmazásához, a nagy lakomák és a puhaság ellensége.”[2] A fejedelem nagyon jól látta a Károlyiban lévő lehetőségeket, így 1705-ben a dunántúli hadjárat vezetését is rábízta.

Az elhúzódó és váltakozó sikerrel vívott szabadságharc mindkét fél számára hatalmas megterhelést jelentett. A lakosság az adóztatás, az értéktelenebb rézpénz bevezetése, a kereskedelem korlátozása és a katonáskodó jobbágyság helyzete miatt elégedetlenkedett. Ez a politikai helyzet az 1707. május 31-én megkezdett ónodi országgyűlésen véres jelenetbe torkollott. A problémák okait nyíltan feltáró turóci követekre a kétségbeesett Bercsényi Miklós főgenerális és Károlyi Sándor generális is kardot rántott, majd többen követték példájukat. Rakovszky Menyhért, Turóc vármegye jegyzője a helyszínen belehalt sérüléseibe, a súlyosan megsebesült Okolicsányi Kristófot, Turóc vármegye alispánját pedig másnap lefejezték. A turóci követek meggyilkolása a 19. században számos festőt megihletett, Than Mór, Orlay Petrics Soma, Dudits Andor és Madarász Viktor is megfestette a híres jelenetet. Az országgyűlés 1707. június 13-i ülésén Rákóczi előterjesztette a Habsburg-ház trónfosztását, ami mellett Bercsényi Miklós is felszólalt. Ebben a beszédében hangoztak el a híres mondatok „Eb ura fakó, maji napságtul fogvást Joseph nem királyunk...”. A rendek a lelkesítő beszéd hatására egyhangúan kimondták a Habsburg-ház trónfosztását.

A Rákóczi-szabadságharcot nem jellemezték nagy és látványos kuruc győzelmek. A nemzetközi helyzet kedvezőtlenné válása, valamint a belső elégedetlenség (nagyon sokan már a kezdetektől távol maradtak), továbbá az országban hatalmas méretűvé duzzadt pestisjárvány elkerülhetetlenné tették a szabadságharc bukását. A szatmári békéhez vezető tárgyalások már 1710 folyamán elkezdődtek, majd 1711. január 31-én Rákóczi Ferenc és Pálffy János, a császári csapatok magyar főparancsnoka személyesen is találkoztak Vaján. Rákóczi február 21-én még Lengyelországba utazott, hogy személyesen vegye fel a kapcsolatot I. Péter orosz cárral, mivel Franciaországból már nem kapott támogatást. Az szövetség azonban nem jött létre, mivel a cár minden erejét lekötötte a Svédország elleni nagy északi háború és az Oszmán Birodalommal kiújult konfliktus. Ez idő alatt Rákóczi a főparancsnokságot és a tárgyalások folytatását Károlyi Sándorra bízta, konkrét tanácsok nélkül. Károlyi, Rákóczi tudta nélkül gyűlést hívott össze Szatmárra, amely a megegyezés mellett döntött. Rákóczi a döntést nem fogadta el és a főparancsnokságot Esterházy Antalra ruházta át, aki azonban el sem indult az országba. Károlyi Sándornak írt levelének részlete Rákóczi magánemberi elkeseredését is jól mutatja: „fojtogatja szívemet az keserűség, s az igaz, de megcsalatott barátság”.[3]

A megegyezésnek Bécsben sem örült mindenki. I. József április 17-i halálát követően Eleonóra Magdolna régens anyakirályné leváltotta Pálffyt a főparancsnoki tisztségből. A megegyezés sikere Savoyai Jenő közbelépésén múlott, aki visszahelyeztette Pálffyt korábbi tisztébe, és elérte, hogy felhatalmazást kapjon a tárgyalások befejezésére. A bécsi udvar részéről 1711. április 29-én véglegesítették a béke szövegét. Még ugyanezen a napon a kurucok letették a hűségesküt, másnap pedig a nagymajtényi síkon leszúrták a zászlóikat, ám fegyvereiket megtarthatták. Kuruc részről a megegyezés aláírására és a megpecsételésére május 1-jén került sor. Pálffy János és Károlyi Sándor nagy szerepet játszott abban, hogy béke megszilárdította a Magyar Királyság és a rendi társadalom birodalmon belüli politikai pozícióját, bár a békeszerződés egyben tartósította is azokat a rendi belpolitikai viszonyokat, amelyek hosszú távon az ország fejlődését akadályozták.

Ezzel pont került annak a több mint egy évszázados konfliktussorozatnak a végére, amely a magyar rendek és a Habsburg hatalom között Bocskai István felkelése óta folyt, s csúcspontját éppen a Rákóczi-szabadságharc jelentette. A küzdelem végül kompromisszummal zárult: a magyar nemesség elfogadta a Habsburg-ház örökös jogát Szent István trónjához, az udvar pedig tudomásul vette, hogy a kiváltságaik többségét megtartó magyar rendek kezén továbbra is jelentős pozíciók maradtak, egyebek mellett a hazai gazdaságban, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban. A szatmári békeszerződést bátran nevezhetjük első kiegyezésnek, melynek létrejöttében Károlyi Sándornak elévülhetetlen érdemei voltak, már csak azért is, mert Magyarország és a Habsburg Birodalom kapcsolatát teljesen új alapokra helyezte, a korábbinál jobb feltételekkel tagozódhattunk be a monarchiába, s hazánk belső önállósága legalább részben megmaradhatott, nem úgy, mint például Csehországé. Szintén ez az egyezség teremtette meg annak lehetőségét, hogy megkezdődjön a török 150 éves uralma során teljesen elpusztult ország újjáépítése.

Károlyi Sándor a szabadságharcban elért sikerei és a pacificatióban szerzett érdemei miatt ismert, megbecsült és befolyásos politikussá vált, aki nemcsak altábornagyi kinevezésben és grófi rangemelésben részesült (1712), hanem tényleges feladatokkal járó megbízatásokat is kapott a főispáni tisztség mellé.

13. Kép:

III. Károly magyar király Bécsben, 1712. április 5-én Károlyi Sándornak, feleségének Barkóczy Krisztinának, gyermekeinek Ferencnek és Klárának, valamint mindkét nembeli utódainak grófi címet és címert adományoz. HU-MNL-OL-P 392-7.-39.

 

Amellett, hogy Károlyi Sándor – az 1741. évit kivéve – rendszeresen részt vett az országgyűléseken, az ország újraszervezése céljából létrehozott Systematica Commissio két albizottságának is elnöke volt (1722–1723). Túlzás nélkül állítható, hogy a bizottság által készített tervezet, amely a közigazgatás, a gazdaság és a hadügy megreformálását tartalmazta, javarészt az ő teljesítménye volt. A bizottság javaslatai alapján történt meg a magyarországi közigazgatás átalakítása, például a Helytartótanács felállítása 1724-ben. Károlyi munkáját honorálandó, 1723-ban III. Károly belső titkos tanácsossá, és az 1724-től működő Helytartótanács tanácsosává nevezte ki. 1734-ben a tiszántúli részek főhadparancsnoka, majd 1741-ben tábornagy lett. Mindennek természetesen megvolt az ára. Az országgyűléseken való részvétel nem kevés pénzbe került, amit birtokszerzéseihez hasonlóan kölcsönökből fedezett. Károlyinak a címeknél és tisztségeknél fontosabbak voltak családja érdekei. Politikai befolyását kihasználva elsősorban királyi adományleveleket igényelt, birtokszerzéseinek biztosítására.

 

[1] Barkóczy Krisztina levele férjéhez. Nagykároly, 1704. március 31. HU-MNL-OL-P 396-1.-275.

[2] Részlet II. Rákóczi Ferenc emlékirataiból

[3] HU-MNL-OL-P 396-1.-11521.

Kapcsolódó menüpontok:

Károlyi_címer.png